A sajtóban és a tudományos életben is szinte egymást érik a publikációk, amelyek rémesebbnél rémesebb forgatókönyveket vázolnak fel a légkör átlagos 1,5-2 fokos, vagy ennél is nagyobb felmelegedéséhez. A katasztrófapaletta lényegében teljes: villámárvizek, elsivatagosodás, a sarki jégsapkák olvadásával és a tengerszint emelkedésével a part mentén lakó százmilliók hajléktalanná válnak, elviselhetetlen hőhullámok, az ökoszisztéma összeomlása, éhínség, vízhiány, elvándorlás, fegyveres összetűzések, sorolhatnánk.
Bár szerencsére ez nem egyik napról a másikra köszönt ránk, de épp emiatt úgy tűnik, hogy a társadalom és a vezetők nagy része nem is tekinti elég sürgősnek az emberi tevékenység ökológiai lábnyomának csökkentését és a fenntarthatóságot. Pedig a helyzet minden jel szerint olyan, hogy elég drasztikus lépéseket kellene tennünk már most is ebben az irányban, mindenkinek a saját területén.
Az építőiparban az egyik legfontosabb, és egyben legnehezebben megoldható lépés a beton minél nagyobb arányú kiváltása lenne, mert önmagában ez a tevékenység, illetve az ehhez szükséges cement előállítása a teljes globális Co2-kibocsátás 8%-ért felelős.
A beton azonban talán a leginkább „beágyazódott” anyag a globális építőiparban és építészeti kultúrában annak ellenére, hogy számos esetben, például a családi házak vagy más, 1-2 szintes épületek esetében is könnyen kiváltható lenne. A betonhasználat hívei, a „betonlobbi” akár megrendelői, akár tervezői, kivitelezői oldalon épp olyan erős és eltökél, mit nemrég még a fosszilis üzemanyagok hívei az „olajlobbi” voltak. Az igazság, mint annyi más esetben, most is nehezen megy át a fejekbe, és ha ezek a fejek még anyagilag is érdekeltek a jelenlegi helyzet fenntartásában, a helyzet csak nehezebb. Ugyanakkor hiszünk abban, hogy hamarosan ‒ talán még időben ‒ ez az idő is eljön, és a beton felhasználása, ha nyilván nem is tűnik el, de jelentősen visszaszorul, és megtalálja a jelenleginél jóval kisebb, indokolt szerepét az építési kultúrában.
